Raboczki Sara

A magyar politikai hadszíntér két legnagyobb közelmúltbeli eseménye a tavaly őszi Momentumos Nolimpia és a tavaszi CEU tüntetéssorozat. Napokig lázban égett a budapesti fiatalság – a Momentum esetében inkább hetekig, sőt hónapokig – és elhitte, hogy most úgy igazán meg lehetne ingatni Orbán Viktort. Utcára vonult, később elérte, hogy ne legyen budapesti olimpia, aztán felháborodott, hogy az ország egyik legjobb egyetemét látszólag teljesen feleslegesen piszkálják. A média figyel, 444, Index, nemzetközi sajtó, ahogy kell.

És mi lett belőle? Semmi. Elfogyott a kezdeti lendület, pénz és a világmegváltó vízió. Nem sikerült az áttörés. A Momentum megragadt a bűvös 3-4%-on – ami persze két hónap alatt, nem kis dolog – és valószínű, hogy nem jutnak feljebb. A CEU-botrány szintén gyorsan kapott lángra, majd annál gyorsabban aludt el. Hogy ez minek tudható be, a kormány kihátrálásának, vagy a forradalmi lelkület elapadásának, az majd csak később derül ki.

Miért nem jön össze nekik? Való igaz, hogy minden ötödik magyar lakos Budapesten él és igaz, hogy itt a legnagyobb a kormányellenes hangulat. A Momentum fővárosi kérdésből csinált országos médiadiadalt, a CEU-s tüntetések szintén egy teljes mértékben budapesti ügyet ragadtak meg. Akkor mit rontottak el? Úgy nagyon semmit, csupán elfelejtkeztek róla, hogy az országnak van még egy 8 milliós vidéki lakossága, akiket egyik ügy se érintett közvetlenül, közvetetten is alig. A fővárosközpontú elitizmus a politika hadszínterén nem egy járható stratégia. Akkor lehet esély politikai átrendeződésre, amikor valaki képes lesz megszólítani a vidéki tömegeket és valós alternatívát, valós változást kínálni.