MM

A 2014-es szindróma látszik eluralkodni a baloldali-liberális politikai térfélen. A jól ismert és bejáratott pártok, valamint az esetleges új formációk továbbra is az összefogás (vagy össze nem fogás) módjait kutatják - miközben a frontvonalak nagyjából befagytak ott, ahol még az egyesített baloldalnak sem mutatkozott semmi esélye a Fidesz-KDNP-vel szemben.

A megoldásokat mindenesetre rendületlenül keresik. Az MSZP korán megnevezte miniszterelnök-jelöltjét; Botka László a baloldali programhoz való visszatérésben és a 2010 előtti baloldali kormányok kulcsszereplőinek háttérbe szorításában látja a szavazatgyarapodás esélyét. A DK - amely a debreceni időközin legyőzte az MSZP jelöltjét, ráadásul módfelett büszke a 2002 és 2010 közti időszak kormányzására - az összefogást mantrázza, miközben Gyurcsány Ferenc láthatóan továbbra is a minél harsányabb nagyotmondást tartja a siker zálogának. Az Együtt - amely mára mindenkitől különvált - vagy a Párbeszéd láthatóan látványos akcionista performanszokkal nyerné meg a kormányellenes tábort - de mindezt továbbra is láthatatlanul teszik. Az LMP egyelőre úgy tűnik, Schiffer András parlamentből való távozása után sem szándékozik részt venni a baloldali blokkban. Ha mindez nem lenne elég: időről időre megjelenik Fodor Gábor, Bokros Lajos (természetesen saját formációval) és új szereplőként a Momentum.

Így néz tehát ki a baloldali párttérkép. Régi, megoldhatatlannak tűnő dilemmák, elsősorban régi, lejáratódott politikusokkal - kevésnek tűnő új mondandóval. Hogy végül ki egyezik meg kivel - és ez kinek lesz jó, ma még nem látszik.

Mint ahogy az sem, hogyan tudnak még százezreket meggyőzni arról, hogy ezen pártok koalíciója biztosítja leginkább a magyar jövő lehetőségét.