LZ
Kumin Ferenc politológus a „Gondolatok a média és a politikai kommunikáció kölcsönhatásáról” című publicisztikájában megfogalmazza azt az egyik alapvető mozgató erőt, amely ráhúzható a mai posztmodern politikai kampányok nagyjából mindegyikére. Ez pedig a médiában zajló politikai kommunikáció hatása a politikai tartalomra.
Manapság már nem a tartalomra koncentrálódik a kommunikáció, tehát nem azt követik figyelemmel a választópolgárok, hogy bölcs gondolatok születnek-e egy adott kérdéskörben, hanem a különféle balhék, botrányok, esélylatolgatások és politikai pozíciós térnyerésre irányuló viták kerülnek a középpontba , amelyek elnyomják az igazán valós tartalmakat.
A bevezetőben említett jelenség alakítja az éppen folyó amerikai elnöki székért folytatott harcot is, és részben ugyanez a mozgatóerő hozta meg Donald Trump sikerét is a kampány hadjárata során.
Donald Trump népszerűségét a nagy mennyiségű média megjelenéseire alapozza: a fivethirtyeight.com médiaelemzése szerint minden harmadik nap ő generálta a nap fő hírét, ha pedig valamilyen republikánus versengéssel kapcsolatos téma izgatta legjobban a sajtót, azok kétharmada is Trumpról szólt – pedig a pártban tucatnyi esélyesebb politikus indult a jelöltségért.
A Trump „jelenség” szokatlan népszerűsége az elnökjelölt folyamatos extravagáns viselkedésének és a szélsőséges kijelentéseinek köszönhető. Egy átlag politikus, aki a miniszterelnöki pozícióra hajt általában, rendkívül elővigyázatos, ugyanis a beszédeit jellemzően a sajtó ízekre bontja, éppen ezért a kommunikációs stílusuk is óvatos. Trumpot mindez egyáltalán nem érdekli, ugyanis rossz hírnév is hírnév alapon ez folyamatos médiaszereplést jelent számára. Ez ugyanakkor kölcsönösen a médiának is kedvező, hiszen ezáltal a médiumok iránti kereslet is nő.
A média tehát nem objektíven kezeli a választásokat, egyszerűen azt az arroganciát, botrányosságot helyezi előtérbe, amely a nézettséget generálja. Több nézettség, több reklámbevétel. Vajon ennyi elég ahhoz, hogy valaki az Egyesült Államok elnöke legyen?
